Dési János: Az elvarázsolt könyv esete a hisztis olvasóval

  • by rapandi - szo, 2016.06.04. - 13:35
Furcsa dolog, ami velem történt. Bevallom, nem teljesen önként, hanem a szerző Fisch Gábor László szelíd, de kitartó ösztökélésére kezdtem el olvasni Rapandi és a fiúk újabb kalandjait. A kortárs gyerek- és ifjúsági irodalomról nincs túl nagy véleményem. Szerintem már mindent megírtak a szerzők e tárgyban, amit csak lehet. A Micimackó, a Harry Potter, a Kétbalkezes varázsló vagy a Velem mindig történik valami Janikovszkyja után meglehetősen fölösleges erőlködésnek tűnik a dolog. A gyerekirodalom nagy előnye ugyanis, hogy mindig előkerülnek olyan újszülöttek, akiknek minden vicc/könyv új. Felesleges tényleg újakkal próbálkozni, a csúcsok már meg vannak hódítva. És különösen nem kedvelem a varázslós történeteket, különösen a Potter sorozat óta, hát ha még iskolai élet adja hozzá a hátteret – merő utánlövés általában az egész. Na jó, de valamit mégiscsak kell mondani egy érzékeny lelkű szerzőnek. Érzékeny lelkére onnan következtetek, hogy előszeretettel ír például a Facebookon olyan kulináris kalandozásairól, amelyek csak egy gyengéd lelkű, fölöttébb érzékeny szakács tollából szaladhatnak ki. Gyakorló szerzőként bevált mentő technikám alakult ki. Kicsit beleolvasok az elejébe a szorgalmazott műnek, megnézem a közepét, és vetek egy futó pillantást a vége előtt még a főbb szereplők nevére, oszt jónapot. Tehát kicsit beleolvastam az elejébe. Ahol valami Emil bácsi nevű tornatanár szerencsétlenkedik az évnyitón, úttörő egyenruhában. Ez mondjuk tetszik, szeretem a kicsit korszerűtlen műveket. Sehol egy Ipad egy smartphone, a mai diákélet nélkülözhetetlen kellékei, csak egy síp egy piros, fonott madzagon, amit a vállapos ingünk felső zsebébe dugunk –s az égvilágon semmi szükségünk nincs rá. Szóval, ott állok az iskola udvarán – mert egyik pillanatról a másikra beszippant a mese - kiderül, hogy ez az én világom, ebben nőttem föl. Igaz, nem a Medve utcában, hanem a jóval prolibb Rottenbillerben történtek velem hasonlóak, de akkor is. (és valamivel később, de akkoriban állni látszott az idő, úgyhogy ez mindegy is.) És akkor hamar eljön az a pillanat, amikor még úgy mentegeti magát az ember, hogy na jó, még egy oldal, aztán ugrás a végére. Csak még egy. Esetleg még egy, de ez már tényleg az utolsó lesz. És amikor ideér, akkor kiderül, hogy a főszereplő kedvence lesz ebédre az almaleves, krumplistésztával. És akkor eszembe jut, hogy, ha valamit utáltam a napközis kosztból az éppen ez a kettő volt, az almaleves, krumplistésztával. Kipróbáltam, összekeverve sem jó. Ahogy külön - külön is bűncselekmény volt a felnövekő nemzedék sérelmére elkövetve, amikor effélékkel traktáltak. Ne tudná hát ezt a Dunakanyar legjobb szakácsa, annyi sült nagyszerű megalkotója? De hát – ötlik föl bennem – ez lehet az írói módszere, amellyel bent tart minket a világában, ahol két gombóc fagyiért még két forintot kérnek. Innentől minden ismerős. Ez a világ minden volt csak nem csodás és érdekes. Végtelenül szürke, eseménytelen, kiábrándítóan kilátástalan – amiben azért mégiscsak el lehetett lenni. Mert történtek benne csodák. Van, akinek varázslók jöttek, meg a varázspálcák hatására világító csehszlovák Elephant radírok, nekem bandaháború, fingóbajnokság és köpőcsőverseny a Lövölde téren. Ki mit érdemel. De, mondhatnám, esetünkben hülye szóviccel, megvolt a varázsa. A varázslója. Mert az életünk attól lesz színes, ha van benne varázslat, varázsló, fantázia és remény. Nem akarom túlmagyarázni, de ez a varázslós könyv nem is játszódhatna máskor, mint abban a letűnt korban, amely olyan örök, mint egykor a Római Birodalom volt. Nem ragadják még el figyelmünket a technika csodái, az FB üzenetek, a digitális kor felgyorsult és lüktető világa. Itt, ebben a regényben még varázsló kell a varázslathoz, meg kis repkedő tündérke, a nevelő célzattal adott afféle nyakra mért áramsokkjaival. (Lázár Ervin féle motívum 2.0 verziója. Hja, az élet nem áll meg.) Szóval, ez nem a szülők és nagyszülők generációjának szóló mű, ők legfeljebb elrötyögnek a múlton. Nem az – még ezzel a letűnt kori háttérrel sem, - hanem a mai gyerekeknek való. Teremtve egy tiszta és a figyelmet nem elvonó keretet magához a meséhez. Ami, a fene vigye el, de mégiscsak kell. Mármint a mese. Az új mese. Nem kamasz történet ez. Ahhoz tessék Kemény Zsófit olvasni, még ha az ő hősei egy kicsit idősebbek is, a mai mezőnyből és rögtön kiderül, hogy a nyers háttér érző történetet takar Rapandi könyvében. Nem annak a kornak a története ez persze, amelyikről szól. Mi hetedikben – úttörőcsapat, síp, zúgó hangszóró, osztályfőnöki óra, lecke a napköziben, krumplistészta, stimmel - már csempészet pornóújság után kajtattunk, de általában be kellett érni a pult alól szerzett NDK Das Magazin-nal. Ha egy varázsló, még ha a röjtökmuzsaji téli táborból is – odamerészkedik közénk kiröhögjük, ha nem varázsol nekünk oda azonnal egy németből hozott valódi „olyan” lapot. De ez a történet nem a való világról szól. Ez a mese világáról szól, a barátságról és egy kicsit Bori griberlijeiről is. Mert egy lány griberlikkel mindig feltűnik. De vissza a könyvhöz. Amely ártatlan, de éppen ezért örök és nem mozduló, kiszámítható és varázslókkal együtt is biztonságos világot varázsol elénk. És hogy mi köze mindehhez az Erzsébet híd felavatásának? Na jó, minden titkot nem mondhatok el előre, mert akkor még valaki azzal jön nekem, hogy nem olvassa el a könyvet. Mert ki olvas ifjúsági regényt, varázslósat meg pláne? Ezt nem tudom. De izé. Na, szóval én kiolvastam egy menetben Fisch Gábor László Rapandi és a varázspálca című varázslatát. Dési János
Kategória: